Elefántcsont diptychonok
Az ókor és a középkor közötti átmenet évszázadainak egyik legismertebb műtárgytípusa a faragott domborművekkel díszített, két táblából álló, könyvszerűen csukható elefántcsont írótáblák, a diptychonok csoportja. Gyakorlati szempontból elődeik a többféle anyagból készült ókori írótáblák voltak, amelyekre a belső oldalukat borító viaszréteget használva, íróvesszővel karcolták az üzeneteket. A római császárkor utolsó évszázadaiban ezekből kialakult elefántcsont dísztárgyak azonban már értéktárgyak és díszítésükkel üzeneteket közlő kommunikációs eszközök is voltak. Legkorábbi, a 3-4. században használt típusuk egyéni használatra készült, egy példányban, így a tulajdonosa személyes értéktárgya volt. A 4. és az 5. század között jött szokásba az a változat, amelyet tehetős magánszemélyek több példányban készíttettek el egy-egy jeles alkalom (családi ünnep, vallási szertartás) tiszteletére, hogy ajándékként szétoszthassák a résztvevők között. Innen származhatott az ötlet, hogy maga az államhatalom is ilyen, sorozatban készült dísztárgyakkal ajándékozza meg egy-egy fontos hivatali esemény résztvevőit. Így alakult ki az 5. században a hivatali diptychonok kategóriája, ezek között is az ún. consuli diptychonoké, amelyek 541-ig, a consuli tisztség megszűnéséig készültek. Az utolsó csoport a keresztény egyházi szertartások során használt diptychonoké: ezek az 5. században, az immár kereszténnyé vált római birodalomban jelentek meg és hagyományuk a bizánci művészetben egészen a 13. századig folytatódott. A késő-ókori elefántcsont diptychonok domborművei mindig fontos üzeneteket hordoztak, nem csak felirataik révén és képeik szimbolikus erejénél fogva, hanem formavilágukkal is. A magán kiadású változatokon a 4. és 5. század fordulóján még pogány rítusokhoz, antik mítoszokhoz kapcsolódó ábrázolásokat is találunk és olyanokat is, amelyek a korabeli társadalom kedvelt evilági tevékenységeit ábrázolták: a vadászatot, vagy éppen annak szórakoztatóipari változatát, az arénákban megrendezett venatio látványosságot. Ezekre a faragványokra gyakran jellemző az oldott, harmonikus és életszerű ábrázolási mód: a klasszikus művészeti hagyomány folytatása. Az állami kiadású példányok közül az egyik leghíresebb az, amelyen az 5. század első felének egyik nyugatrómai hadvezérét és családját lehet felismerni. Zárt és merev formavilága elüt a „klasszikus stílusú” diptychonokétól. A consuli diptychonok másik híres példája a Probus-diptychon, amelynek két tábláján nem a consuli rangra kinevezett személyt, Probust, hanem Honorius nyugat-római császárt ábrázolták, klasszikus ízű, lágy stílusban, az egyetemes hatalom minden szimbólumával ellátva: a keresztény feliratot hordozó labarummal (hadijelvény), a földgolyón álló Victoriával és a tetrarchia kora óta használt császári jogarral.