A kincs modern kori története

A nemzetközi műkereskedelemben az 1990-es évek legelején bukkant fel a Seuso-kincs, amelyet több tény is közvetetten Magyarországhoz köt. A leletegyüttes – feltűnése óta – kalandos utat járt be, amely legutóbb 2014 tavaszán a kincs első felének, majd 2017 nyarán a második felének Magyarországra érkezésével lezárult.

1984-ben a Los Angeles-i J. Paul Getty Múzeum számára kínálták eladásra a kincset, amelynek egyik tárgyán (az ún. vadász- vagy Seuso-tálon) az éppen a múzeumban tartózkodó Szilágyi János György a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének akkori vezetője, észrevette a rajta szereplő "Pelso" feliratot, és benne azonnal  felismerte a Balaton római kori nevét. Magyarországra visszaérkezve Mócsy András régészprofesszor figyelmét is felhívta a kincsre és a tálon szereplő feliratra. A leletegyüttesre ekkor figyeltek fel először a hazai kutatók, ám a kincs magyarországi vonatkozásainak felderítésére akkor még hivatalos lépések nem történtek.

A leletegyüttest ezután 1990-ben kínálta eladásra a Sotheby’s aukciós ház, egy brit arisztokrata, Lord Northampton vezette érdekeltségi csoport megbízásából. Ekkor, 1990 februárjában tartották a kincs első, zártkörű bemutatóját is New Yorkban, az aukciósház székhelyén. Az árverés hírére a kincslelet világszerte a nemzetközi érdeklődés homlokterébe került. Rövidesen Libanon, Jugoszlávia (később az időközben felbomlott államalakulat igényét Horvátország képviselte jogutódként) és – az 1984-ben nyert adatok alapján felismerve a kincsleletet – Magyarország is bejelentette tulajdonjogi igényét a felbecsülhetetlen értékű műtárgyakra.

A kincs tulajdonjogáról szóló per tárgyalására 1993 őszén, New Yorkban került sor, amelyet hosszabb előzetes eljárási szakasz előzött meg. A magyar kutatók ekkor figyeltek fel arra, hogy az 1878-ban, a Kőszárhegy községhez tartozó Szár-hegyen  töredékesen előkerült négylábú összecsukható ezüst állvány (quadripus) és a Seuso-kincs között szoros összefüggés lehet. Az állvány mind funkcionálisan, mind gazdag díszítésének stílusát és tematikáját, mind pedig fényűző méreteit tekintve tökéletesen illeszkedik a Seuso-kincs tárgyaihoz. A quadripus lelőhelye mindössze néhány kilométerre fekszik a Balatontól, a Seuso-tálon is megnevezett Pelsótól. A tó közelében állhatott a kincs egykori tulajdonosának lakhelye is. Bár a páratlan régészeti leletnek számító ezüstállvány előkerülésének helyén több kutatás is folyt a 19.–20. században, hozzá tartozó újabb töredékek azóta sem kerültek elő.

Hamarosan kiderült, hogy annak a helynek a közelében, ahol az ezüstállvány töredékei 1878-ban előkerültek, a rendőrség egy 1980 decemberében történt gyilkosság ügyében nyomozott. Az áldozat a sorkatonai szolgálatból való leszerelés előtt álló, 24 éves Sümegh József volt, akinek felakasztott holttestére egy borospincében találtak rá. A fiatal Sümegh hobbija volt az érem- és régiséggyűjtés, s azt beszélték róla, hogy katonai szolgálatra bevonulása előtt nem sokkal egy óriási ezüstkincset talált, amiért végül is meggyilkolhatták. A rendőrségi nyomozás során a tetthelyként szolgáló borospincében egy betemetett gödör nyomait sikerült megfigyelni, amelynek  feltárása is megtörtént régészeti módszerekkel. A gödörbe méretei alapján tökéletesen beleillett a Seuso-kincs részét képező rézüst, amelyben az ismert ezüsttárgyakat elrejthették. Ezt azóta hitelesítő ásatás is megerősítette. 

A New York-i tárgyalás előtt a kincs libanoni eredetét igazoló kiviteli engedélyek hamisnak bizonyultak. Időközben Libanon lemondott tulajdonjogi igényéről, az érdekcsoport vezetője, Lord Northampton pedig bizonyította, hogy a vásárláskor nem volt tudomása a Seuso-kincs eredetéről, ezért a leletegyüttes birtoklását továbbra is fenntarthatta. A magyar fél az előzetes eljárási időszakban gyűjtött összehasonlító ezüst- és talajmintákat, a rendőrségi nyomozás eredményeit és a kőszárhegyi quadripust kívánta felvonultatni a kincs magyarországi származásának bizonyítékaként az esküdtszék előtt 1993-1994-ben. Joggyakorlati okokból azonban ezek közül egyikre sem kapott lehetőséget a bíróságtól, amely végül elutasította az összes felperes tulajdonjogi igényét. A kincs birtoklási joga így a Lord Northampton vezette érdekeltségi csoportnál maradt, ám a tárgyak ezután eladhatatlanná váltak a műkincspiacon kérdéses származásuk miatt.

Később, 2006-ban kísérelték meg újra a kincs értékesítését, azonban akkor sem jártak sikerrel. 2006 októberében volt látható másodszor a kincslelet meghívott vendégek számára a Bonhams aukciósház londoni székhelyén. A zártkörű bemutató mindössze néhány napig tartott. A leletet ezután két részre osztották. 2012-ben egy magyar magánszemély tett sikertelen vásárlási kísérletet. Végül a magyar állam kezdett tárgyalásokat a kincs Seuso-tálat és a rézüstöt is tartalmazó felének megszerzéséről. A mintegy két éven át tartó tárgyalássorozat eredményeként végül 2014 márciusában került sor a kincslelet első, Peter Wilson, a Sotheby’s aukciósház egykori elnöke örököseinek birtokában lévő felének Magyarországra szállítására. A kincs második, Lord Northampton birtokában lévő felének visszaszerzése újabb több éven tartó tárgyalás eredménye. Hazaszállítására 2017 nyarán került sor. A magyar állam a kincs mindkét feléért – az illegális műkincskereskedelemről szóló nemzetközi egyezményekkel összhangban – kompenzációs díjat fizetett: az első feléért 15 millió eurót, a második, a díszesebb edényeket tartalmazó, értékesebb feléért 28 millió eurót.

A fentebb felsorolt tények és bizonyítékok – minden egybeesés ellenére – egyelőre csupán közvetetten utalnak a kincs magyarországi lelőhelyére. A Seuso-kincs előkerülési helyének és körülményeinek tisztázását csak az újabb, 2014 óta tartó összetett és alapos tudományos (régészeti, művészettörténeti és archaeometriai) vizsgálatok és rendőrségi nyomozás eredményeitől várhatjuk. Az együttes 15 jelenleg ismert darabjának visszaszerzésével nem csupán soha nem volt lehetőség nyílt minderre, hanem Magyarország a római császárkor kései időszakának legmagasabb művészi színvonalát képviselő, páratlan műkincsekhez is jutott.