Római falfestészet

A római falfestészetet a legtöbben Pompeii emlékeivel azonosítják, innen ismerjük ugyanis a legtöbb, jó állapotban megmaradt kora-császárkori festményt. Ez azonban nagyrészt a véletlennek, a Vezúv 79-ben bekövetkezett kitörésének köszönhető, amely lávával és vulkáni hamuval borította el a Nápolyi-öböl déli részének települé-seit. A 18. században felfedezett emlékek közül sok mára a római művészet közismert alkotásának számít: ilyen a Pompeiiben előkerült, medalionba foglalt női portré írótáblával és írópálcával, amelyet a régi műértők Sapphóval azonosítottak, jóllehet nincs bizonyíték arra, hogy a festményen valóban a híres görög költőnőt látjuk. Egy másik híres falfestmény Stabiaeból származik. Ezen a képen a zöld háttérben bájos nőalak sétál libbenő, sárga ruhában, a virtuóz beállításokkal szívesen kísérletező hellénisztikus és római festészetben nem is túl szokatlan módon, a nézőnek háttal ábrázolva.

Pompeii, Stabiae és a többi Vezúv-környéki lelőhely emlékei azonban egy hosszú festészeti hagyományba illeszkednek. Számos, a pompeii leleteket minőségben felülmúló emlékét ismerjük ma már magából Róma városából, de a Mediterráneum keleti feléből is, ez pedig sejteti, hogy valójában egy korszak (Kr. e. 1. század – Kr. u. 1. század) széles körben elterjedt műfajáról van szó. A pompeii leletek alapján a belső terekben használt, díszítő falfestészet megoldásait már a 19. században szakaszokra osztották, ezeket nevezik ma is „a négy pompeii falfestészeti stílus”-nak. A valójában egymás mellett élő és nem csak Pompeiiben alkalmazott díszítési rendszerek közül az „első” egyszerűen abból állt, hogy a vakolaton festéssel nemes építőanyagokat (színes kőlapokat) imitáltak, dekoratív elrendezés-ben. A „második stílus” az optikai illúzió eszközét használva virtuális tereket varázsolt a néző elé, azt az érzetet keltve, hogy a fal mögött végtelen tájak, épületek, kertek látszanak. A „harmadik stílus” a másodikban használt, fiktív építészeti elemeket vékony tagoló elemekké egyszerűsítette, és ezek között csendéleteket, tájakat, keretbe foglalt jeleneteket mutatott be, mint „képet a képben”. A „negyedik stílus” a „második” optikai illúzióit ötvözte a „harmadik” merész absztrakcióival, a valós tér érzetének rendszeres megbontásával.